Az este nyugodtan és békésen telt el. Juan Alicéknél maradt még egy kicsit, beszélgetni, tisztázni a dolgokat. Míg Bridgit készített egy nagy adag teát, addig Juan Alice-val ült a nappaliban. A tévé be volt kapcsolva ugyan, de senki sem nézte, ráadásul alig hallhatóra volt állítva a hangereje.

     Alice kellemetlenül érezte magát, hogy ennyire ellenszenves volt ezzel z egyébként szörnyen rendes és jólelkű férfival, aki ezen felül még az életét is többször megmentette. Egy kicsit megmakacsolta magát. Vett egy nagy levegőt, és a vele szemben ülő Juanra pillantott.

- Nézze. Nagyon sajnálom, amiket az utóbbi időben mondtam magának – kezdte -, de az apám nagyon fontos és pótolhatatlan a számomra. Most már belátom, hogy túlságosan is makacs voltam. Annyira röstellem.

A férfi a lány szavai hallatán elmosolyodott, és csendesen válaszolt.

- Én tudom, hogy min mentél most keresztül, és milyen lehet, hogy valaki „betolakszik” a mindennapjaidba, a saját, kis berögzült életedbe. Ne érezd magad hibásnak, mivel nem haragszom rád. Innen tudom, hogy borzalmasan ragaszkodsz a családodhoz, ami egy pozitív tulajdonság. Egy „idegent” éreztél, ezért viselkedtél így. Semmi gond nincsen, ne aggódj.

Alice megkönnyebbült, és most már egy őszinte mosoly húzódott az arcára.

Idő közben Bridgit meghozta a tálca teát, és csatlakozott a többiekhez. Az utóbbiak hallatán megenyhült a szíve, és teljes mértékben büszke volt a lányára. Tudta, hogy igazat mond, és komolyan gondolja ezeket a dolgokat.

***

Kis idő múlva, este kilenckor újra kettesben volt Alice és Bridgit. Nem sokat beszélgettek. Egyébként is, Alicének pihennie kell még jó néhány napig. Megragadta az ecseteket, a kis dobozkát meg a vászontartót is, és behordta a szobájába. Mikor újra a halványzöld ecsetre pillantott, akaratlanul elmosolyodott, és eltette a többi közé. Leoltotta a villanyt és leült az ágyára. Még végigfutottak az agyában azok a mondatok, amiket az utóbbi órákban hallott és mondott. Juan végül is tök jó apa lenne, azt hiszem. Mindenféle tétovázás nélkül elhelyezkedett a matracon, és magára húzta a takarót.

A kis ház lassan elcsendesült, kialudtak a fények, és beleolvadt az utca békés sötétjébe.